Elmúlt e bohém nyár s napnak tüzes sarja már nem éget,
A fák dobják ruhájukat, csak vázuk van miben nincs élet...
Vidáman kergetőzve nem szálnak madarak szerelmesen,
Ó bizony nagyon messze vagy tőlem szép kedvesem!
Túl hosszú ez az idő míg szín kavalkád az élet,
De jönnek a setét felhők s reggel már dér éled!
Szívemnek minden dobbanását, már csak te érted...
S én egyedül hideg havas tájon bandukolok érted!
Pirkadatkor mily zord hideg van kit az üres utcákon,
De már meleg van a szívemben s pír orcámon,
Gyalog mennék hozzád át hegyeken völgyeken!
Olyan sok idő lenne, hogy kitárulna a végtelen...
Őszintén vágynék buja ölednek finom illatára!
Gyengéd kezednek olyan szelíd simogatására!
De most hallgatom az öreg fák kopasz hangjait,
Könnyezve nézem az elmúlt forró nyárnak nyomait,
Vágyakozó szívem tele millió szerelmes emlékkel...
