Fűzfapoetica

Szálkás deszkán heverek, magam,

Őrületben már nem tiszta agyam.

Börtönöm rácsától nem látom e világot,

Szívembe öltve még e rozsdás láncok!

Sápadt fényben nézem magam árnyékát.

Mi voltam Én, s Ki jár gondolatban itt?

Lassan, esetlenül egy sarokba botorkálok,

Összekuporodva s reszketve meditálok...

Bízva még s remélve neked jobb e világod.

Tán valaki mellett megleled boldogságot...

14:13

Boldog nap II.

Csíkos cekker a kormányon,

Hajt a babám a bringámon.

Ki ki lóg a kenyér csücske!

Néha egyet csíp belőle...

Vidám ez a karikázás

Mi tudjuk milyen csudás!

Lassan, haza ér a kedvesem.

Majd odalett a vekni teljesen... 

Ám babám haza tért boldogan!

Nem fáradt sem Ő sem a lovam.

Már ott áll a bringám a tornácon,

Csíkos cekker a kormányon!

Nincsen benne semmi már,

Csak kis morzsa semmi más...

Még...
Még vágyom a mosolyod, 
ahogy rám nevet szép szemed... 
Még vágyom forró csókod, 
ahogy izzó lávaként betemet... 
Még vágyom puha kezed, 
ahogy végigsimítja testemet...
Még vágyom buja gondolatod,
ahogy a vágyad élteti lelkemet...
Még vágyom csodás szerelmed, 
ahogy nem vágytam szerelmét senkinek

Ünnep után

Csend van már ez ünnepen,
S asztalomnál kihűlt helyek...
Csak borgőzös fejem szédeleg.
Emlékemben vele szeretkezek,
Egy szó motoszkál fejemben : Vele!
De drótos nyikorgó vesszőágyon
Meszelt, repedt plafont bámulom,
S csupasz gyertyakanóc füstje,
Szállt imént bágyadt szemembe
S könnyesen veszem tudomásul
Messze vagyok tőle, de nem távol…..

Békés Ünnepet!

Lopott szerelem

Csókolnálak s ölelnélek,

Rögös úton kísérnélek,

Őszintén Téged szeretnélek,

 Álmodban bizony meglesnélek,

 Reggel csókjaimmal keltenélek,

 Nappal igazán szeretnélek,

 Este óvó karommal ölelnélek,

 Forró testemmel védenélek.

 Soha nem felednélek....

Elmúlt e bohém nyár s napnak tüzes sarja már nem éget,

A fák dobják ruhájukat, csak  vázuk van miben nincs élet...

Vidáman kergetőzve nem szálnak madarak szerelmesen,

Ó bizony nagyon messze vagy tőlem szép kedvesem!

Túl hosszú ez az idő míg szín kavalkád az élet,

De jönnek a setét felhők s reggel már dér éled!

Szívemnek minden dobbanását, már csak te érted...

S én egyedül hideg havas tájon bandukolok érted!

Pirkadatkor mily zord hideg van kit az üres utcákon,

De már meleg van a szívemben s pír orcámon,

 Gyalog mennék hozzád át hegyeken völgyeken!

Olyan sok idő lenne, hogy kitárulna a végtelen...

Őszintén vágynék  buja ölednek finom  illatára!

Gyengéd kezednek olyan szelíd simogatására!

De most hallgatom az öreg fák kopasz hangjait,

 Könnyezve nézem az elmúlt  forró nyárnak nyomait,

Vágyakozó szívem  tele millió szerelmes emlékkel...

 Oly szelíden...

Csak néztelek, s tűnődésem veled,
Ködös tenger mi ringat engemet.
Mint sosem látott szép szemed,
Vonszolja gondba méla lényemet.
Hullámzóan befagyott tengered,
Bánatba taszítja bús lelkemet.
S könnyem arcomon sűrűn pereg,
Nem kérek térden állva egyebet:

Csak örökké tartó forró szerelmed.

Ám magam vagyok a réten mit szál virág,
Csak arra várok forduljék már e világ,
A hideg tél messze engem elkerüljön,
Szellőben a nyár illata meg ne szűnjön,
A szőke Tisza mindig békés legyen,
S a mindenható kegyes legyen velem...

Ó mily szívesen mondanék néked százszor szépeket
Hogy úgy érezd, én vagyok az, aki más nem lehet
Nem más nem lehet, idegen nem foghatja szép kezed
S nem súghatja, füledbe Én vagyok, ki igazán szeret
Nem tehetem nem vállalja gyenge lelkem súlyos terhét
Bizony Én nem lehetek az neked, kit igazán szeretnél…

Mustohámnak

Gyászban vagyok éppen,

Itt hagyott jó Mustohám...

Kit Édesként szerettem.

Bajban segített,

Örömben énekelt,

Talán fiaként kedvelt…

Sokat próbálta az élet,

Szerette igaz gyermekét,

Ki érte mindent megtett,

S betegségében sokat segített.

S lám minő galád az élet!

Azzal büntet minket,

Hogy evette tőle,

Azt, mit annyira szeretett,

A jókedvét s magát az életet....

 Vágyom aprócska őszinte kis csendre,
Friss tavaszi szélben, vízparton hemperegve
Csak feküdni a fűben és bámulni az eget,
S közben fogni valaki kezét, aki őszintén szeret...

 Seprők hava

Kezemben jéghideg reggelen,

Suhog a vesszőseprő unottan...

Temérdek hó s munka van előttem,

Csendben gondolkodok magamban...

Hűvös ködben, rőtt bajszomra ül a dér,

Csak szép emléke a forró nyárnak,

Mi bánatos szívemben éldegél...

Itt most hóval takarva nézem a fákat,

Minden percben szemem könnybe lábad,

Bár mélyen, szívemben ül már a bánat

Az tán mily rég óta nem látlak…

Csillogó szép tündér szemeid,

S ajkadnak szelíd tüzes csókja

Őrzi bennem halvány szerelmem jeleit,

Messzi a tavasz még nincs hírmondója…

Talán egy új élet közelít...

De még kezemben, jéghideg reggelen,

Suhog a vesszőseprő unottan...

Temérdek hó s munka van előttem,

S csendben gondolkodok, magamban…

Vízió

Már fakó ruhában jött a köd,
Mikor nálad a szürke reggel jött.
Bíbor ajkadból íz sem marad,
Falatnyi emlék sem az éj mögött.

Vártam, hogy talájlak új indokot,
De nem volt válszom még neked.
Soha sem árulnám el igaz lelkedet,

Mit életemnél is jobban kedvelek.

Vártam a napot, hogy jöjjön velem,
Szomjam oltanám kocsmák mélyén.
De koszos asztalnál fekve pihentem,
S el hessegettem az öröm néniket.

Bár nincs jövőm, de szemem lát,
Az italtól már piroslik görbe orrom.
S igy várom a szerelmet s halált,
De egyedül, fájó magányban otthon.

Remélem az élet nékem is sikerül!
Homlokomról tűnik tán a ránc...
Kis házamba szép feleség kerül!

Nem múló vízió lesz amit látsz...




Ajánlom Suzu barátomnak sok szeretettel!

Képzelni dolgokat....

Képzelt testiség,
S ilyen nem volt soha még.
Bátortalan lépések,
Szemérmes óvatos kérdések...

Lopott éjjelek,
S szemérmetlen képzelet.
Maga a vágy s gyönyör,
Nem múló fájdalom ami gyötör...

El botlottam?
Már lassan értem.
Nos, engem a vágy éltet,
Mert sosem láthattalak téged...

Búcsú is  kellene?
Vajon mi más lehetne?
Fejembe nem fér e gondolat!
Képzelni sem tudok ilyen dolgokat...

  Vajh...

Tán az idő meghozza gyümölcsét,

Mit vár e jó kertészem kamrájának?

Lesz-e  termése s vajh szép kertjét,

Látja e majd az kinek bólogatnak,

Csendes rövidre metszett fái?

Majdan halkan, mikor eljő, kit várt,

Szemében nem látszik ám , hogy lelke fáj,

Csak a szerelme, mi nem kap viszonzást?

Bácsi Andikának sok szeretettel!

 Az évek peremén...

Korosabb lettem ismét én
Az évek tornyosuló tetemén
Minden év még egy haldokló remény 
Melyet lassan-lassan, de átvészelek én
Életemnek talán van még reménye 
Hogy szerelemmel haljak meg végre
Elvakult elmémmel kergetem az időt 
s a mókuskereket, mit délibábos sejtelmes jövőt,
Testem látnoki remények közt él
Az életem az út mentén egyszer véget ér
S kéjes mosollyal csapódik porba arcom 
Kis életemnek féltett titka repül át agyamon
Szerettem a szabadságot, mit a gép adott
Ki most összetörve az árok szélén oldalog
Gondolataim majdan, ha véget érnek, 
Nyugodtan hajtom majd porba kobakos fejem 
Hiszen volt egy rövidke, de szép életem.
Talán meghalni így volna „értelem”….

Egy pohár a bor mellett….



Itt ülök a kertbe’ az öreg padon,
Légbe mereng gondolatom.
Lesem az eget, s felhőket…
Hogyan ténferegnek ott magason…
szél fúja e őket?
Nem tudom…
S néha könny gördül arcomon
Hogy porát szürkére fesse…
S tisztán bámuljak majd a végtelenbe…
Ejj te balga, nem is könnyed potyog!
Szinte biztos, mert sírni rég nem tudok
Bágyadt szemem mélyen,
ül már e ráncos gödörbe’
Már nincsen fénye semmilyen tükörbe’
E ráncok simítóját csak a jó Isten ismeri
Ki odafönt búsuló felhőmet terelgeti….
Szacsa

Mit mond e rövidke szó ANYA?
Sokat bizony, s van kinek már csak mondana
Megfogansz s a szíve alatt mond ki hordana?
S beszélni, szeretni, ölelni mond ki tanítana?
Ha elmész könnyeivel mond milyen földet itatna?

S mikor bánatos vagy kedves szavával ki vigasztalna?
Senki sincs rajta kívül csak Ő egyedül: ANYA
Így hát légyen neki minden nap boldog ünnep
S mi köszönjük azt, hogy felnevelt bennünket..
Köszönöm Édesanya!

Szemednek fénye szavad szép lejtése
Ez mi kápráztatja árva  lelkem
Szíved melege s az emberek szeretete
Mi régen elvarázsolt engem
Azóta, hogy ott ültünk a tónál kettesben,
S szavaidon át mélyen szívedbe láttam
Bízvást tiszta forrás lelkedbe szerettem
Mi nem történt, csak legszebb álmomban

Tétovázva várom, hogyan fogadod
Szemeddel nem látva, mit magamból adok
Talán nem is gondolod, hogy mily nehezen kapod
Ezt a cseppnyi vallomást, mit itt dadogok
S mióta hozzám az ördög maga hozott
Ott megállt az idő s éreztem nincs tovább
Szeretem a lelked ahogy szüléd e földnek adott
Nem parancsol eszem csak szívem húz hozzád....

Szólítás!

Nagy a csönd  tán vihar lészen?

Tán ösik e az esső a Kárpátok tövében?

Vagy tán havazik s jég borítja csúcsát?

Szomorú baka soha sem látja anyja sírját..

Hejj ki Magyar sáncra fel!

Szívünk, mint a harci dob hevesen ver!

Válasszunk magunknak egy igazságos világot!

Fegyvert a kézbe mozgassuk meg az ifjúságot!

Ki vén s mozdulni már nem mer,

Az is áljon bé közénk, mint tüzes ifjú ember!

Jöjjön ő is fegyverben velünk az új világba.

Dicső és gyönyörű Magyarország javára!

S majd, ha megvívtuk a csatánk  ellenséggel...

Csöndes síron lesz virág, vérünk emlékével,

S egyszáz év mi gyorsan eltelik, nem nagy idő

De nem emlékszik majd senki, hogy ki is volt Ő...

Ki büszkén s Magyarként vállalkozott,

Tűrte az igát mit kormányunk rá rakott

De Ő nem akart háborút csak békét s nyugalmat,

s nem gondolt arra, verssel életet kiolthat

utólag : De tán egy szép Magyarország még létezni fog nekünk, mert léteznie kell.

Várom...
Egyedül várom, álomport hintsen ó...
rég fáradt szememre a kis manó,
s mi holdbéli ablakából száll,
lassú léptékkel rám kúszik már
két szememre az örök álom.
Talán benne szerelmem is megtalálom...
De tudom hosszan alszom,
s könnyed pihenésem lészen,
tán mire felébredek jobb lesz e világ.
  Terem majd a sugárzó szélben
nekem is gyönyörű napraforgó virág?

Utólagosan hozzáadva 2010.07.07 én:

Twister emlékére! Mikor ezt írtam még nem tudtam, hogy mi okból írom, de beszélgetéseinkből kiderült, baj van... Széles utat, ott fent neked!

 Magányomban imátkoztam érted!
Kértem a jó istent bocsásson meg nékem,
Bocsásson meg mert vétettem ellened!
S emiatt gyötrő fájdalom égessen engemet...
S ha már nem bársonyban kél a nap,
Ráncos vetetlen ágyam senkit sem hívogat!
Nincsen már nyár illata ami csábíthat...
Várom véletek a tavaszt, hogy virággal teljen a rét
Hogy társamul szegődjön a csillagos ég
S legyen jó barátom az országút minden kanyarja,
S tőlem ne kérjen megváltást senki szerelmének sarja...
De legyen ki magányomban bús szívemben élő,
Kanyargós utakon társammá érő,
S a motorozás örömét velem keresgélő...